Hirdetés

“Nem is az volt a legrosszabb, amikor ütött, hanem amikor csak bejött a fejszével és lóbálta, és üvöltött, hogy mindenkit megöl…”

Margit az otthonába hívott meg, hogy meséljen a múltjáról, amit már lezárt. Ültünk a gyorsan hűlő, augusztusi estében az erkélyen és mesélt az egykori kapcsolatáról, aki “jó ember volt”, ha nem ivott.

Margittal ismerjük egymást régebb óta, betekintést nyertem már az életébe más okból, más ügyben, 45 éves nő, ápolt, kedves, mindenkin segítő, amolyan örök naiv, pedig nem az, csak szeretne bízni és ezt sokan kihasználják.

Hirdetés

– Az úgy kezdődött, hogy Dani már megvolt, amikor megismertem a férjem, 190 centis, 140 kilós, mackós forma, nálam 12 évvel idősebb. Eleinte nem is akartam a kapcsolatot, de jött mindig, figyelmesen, kedvesen, elfogadta a fiamat is.

– Bocsánat, hogy közbevágok, de Daninak ki volt az apja, vele miért nem működött?

– Dani apja is egy nálam jó pár évvel idősebb férfi volt, aki, amikor megtudta, hogy terhes vagyok, elhagyott, de ő megmondta, hogy nem akar gyereket és válaszút elé állított, hogy vagy a kapcsolat, vagy a gyerek, én a gyereket választottam.

– Teljesen meg is szakadt Dani apjával a kapcsolat?

– Amikor megszületett, akkor meglátogatott minket és megpróbáltuk újra, talán egy fél évig, de tényleg nem bírta elviselni a fiát és már engem sem, hazaköltöztem.

…és ekkor jött a későbbi férje.

– Igen.

– Akkor még nem ivott, nem látszott rajta, hogy alkoholista?

– Huh, voltak jelek, ismerősök mondták, hogy iszik, de én mindig józanul találkoztam vele, amikor pedig rákérdeztem ezekre a Mende-mondákra, akkor azt mondta, hogy, igen volt, hogy ivott, de azt azért, mert így tudta csak feldolgozni az előző feleségétől való elválást, akit nagyon szeretett.

– Összeköltöztek, feleségül vette önt, mikor vált agresszívé?

– Nézze, szerettem, szerelmes voltam belé, terhes lettem hamar, elfogadta a fiamat, vak voltam, vak akartam lenni. Eleinte kisebb veszekedések voltak, ezek mindig a szex miatt törtek ki, vagy azért, mert nem volt rá képes, mert részeg volt, vagy azért, mert én nem kívántam, akkor mindig megvádolt, hogy van valakim.

– Volt?

– Dehogy, szülés után voltam, két gyerekkel, ráadásul Daniról kiderült, hogy súlyos, gyógyíthatatlan beteg, rá már ekkor is külön kellett figyelnem. Egyszerűen fáradt voltam, és azt is be kell, hogy valljam, nem igazán lehet megkívánni egy szesztől bűzlő embert.

– Értem, ekkor már bántotta önt?

– Nem, eleinte csak lökdösött, kiabált, sokat veszekedtünk, de ezt csak akkor, ha részeg volt, aztán idővel jött az első pofon is, én meg hazaköltöztem a két gyerekkel.

– De gondolom kibékültek?

– Ki. Letérdelt, sírt, fogadkozott, hogy soha többé, én meg el akartam hinni, visszamentem – sóhaj – négyszer.

– Miért?

– Nehéz erre válaszolni, tulajdonképpen én voltam a hülye, de akkor, amikor ott volt két kisgyerek, az egyik nagyon betegen, folyamatos ápolást igényelve, aki miatt dolgozni sem tudtam, egy Fejér megyei kis faluban, ahol a kerekes székes fiamat nem tudtam iskolába járatni, nincs sok választása egy nőnek. A gyerekeknek nem tudtam rendes ruhát venni – Margit szemét ellepik a könnyek, elhallgat – Amikor heteken keresztül, csak krumpli és tészta, amit eléjük tudok tenni, amikor nem tudok megfelelő ruhát venni nekik, mert nincs rá pénzem, nem kívánom senkinek ezt az érzést!

…és Margit már zokog, nyeli a könnyeit az emlékek hatására, nehéz elfogulatlanul kérdeznem.

– A gyerekek miatt ment vissza?

– Igen! Akkor úgy gondoltam, így helyes, nincs azaz ár, amit be ne vállaltam volna értük, mit számít, hogy engem megvernek, mit számít pár pofon, ha nekik van mit enni.

– Ezek után gondolom, hogy az ön sorsa rosszabb lett, hiszen a férje tisztában volt a kiszolgáltatottságával?

– Ez után már nem csak pofon volt, ököllel vert meg, a földön rugdosott, emlékszem átkulcsoltam a lábát és úgy könyörögtem, hogy ne üssön.

– A gyerekeket is bántotta?

– Nem, őket soha, legalábbis hamarabb eljöttem végül is, hogy ez bekövetkezett volna.

– A gyerekek láttak ebből valamit?

– Egyszer a kisebbik, Miklós, ő igen. Ahogy vert a férjem, észrevettem, hogy áll az ajtóban és félelmében bepisilt, körülbelül öt éves volt akkor.

– Nem próbált segítséget kérni?

– Eleinte nem. Szégyelltem, féltem, féltem, hogy kiderül, féltem a retorzióktól, próbáltam kifelé a boldog család képét mutatni. Volt, amikor elmentem orvoshoz, mert úgy szemen ütött ököllel, hogy, teljesen feldagadt az arcom, én pedig azt mondtam, hogy fát vágtam és egy fadarab pattant vissza és az ütött arcon. Az orvos nem hitte el, próbált vallatni, én meg inkább elmenekültem, nem akartam, hogy kiderüljön, hogyan élünk.

– Hány évig tartott ez az állapot?

– Tizenhárom évig körülbelül.

– Hogyan tudott kilépni belőle?

– Nehéz volt. Egyrészt azt éreztem, hogy senkire nem számíthatok, másrészt féltettem a gyerekeket, magamat is a következményektől. Mondok egy példát, a férjem testvérének a férje a városi rendőrkapitány volt. Egyszer, amikor nagyon megvert a férjem, bementem feljelentést tenni ellene, soha nem jutott bíróság elé az ügy, mert a férjem két barátja igazolta, hogy náluk volt azon az estén, engem meg biztos, hogy a szeretőm vert meg, a férjem vallomása alapján.

– Szomszédok nem látták, ahogy élnek, nem segítettek?

– De látták. Az egyik szomszéd, maga is rettegett a férjemtől, mert többször megverte őt, a másik meg együtt ivott vele. Nem segített senki, pedig mindenki tudott róla, hiszen legtöbbször az udvaron vert meg. Én pedig volt, hogy menekültem, egy szál hálóingben, és egész éjszaka kint voltam a földeken, a kukoricásban bujkáltam. Télen rosszabb volt, ilyenkor próbáltam behúzódni az istállóba, de volt, hogy valaki beengedett, de csak akkor, ha a férjem nem tudja meg, hogy ott aludtam.

-… és senki nem segített, szinte hihetetlen!

– Az emberek úgy vannak vele, nem az ő dolguk, nem foglalkoznak vele, biztos megérdemlem, kisváros, férjem köztiszteletben álló ember, buszvezető, jó kapcsolatokkal. Lám engem is befogadott a nyomorék gyerekemmel, néha iszik, de ki nem?

– Ki segített, vagy mi, hogy végül is sikerült kilépni ebből a helyzetből?

– Énekelni jártam egy kórusba és ott volt egy férfi, akinek feltűnt, hogy a legvadabb melegben is pulóverben vagyok, néha beszélgettünk és felajánlotta, hogy ő és a felesége segítenek, ha tényleg ki akarok lépni ebből a kapcsolatból, de erre is féltem egyből igent mondani, féltem ekkor már mindentől, bár kerestem a kiutat. Elmentem a helyi családsegítőbe is, de ettől még jobban eldurvult a helyzet.

– Mi történt?

– Miután a családsegítőtől rendszeresen ellenőrizni kezdtek minket, a fizikai bántalmazások szinte teljesen megszűntek, de helyette pszichikai terrort alkalmazott, és rájöttem nem is az volt a legrosszabb, amikor ütött, hanem amikor csak bejött a fejszével és lóbálta, és üvöltött, hogy mindenkit megöl…

– Fel nem foghatom, hogy bírta, és miért nem lépett?

– Utólag már én sem. Amikor nem volt otthon, mert dolgozott, az időt számoltuk vissza a gyerekekkel, hogy mikor jön haza, rettegtünk. Bezárkóztunk mielőtt hazajött, hogy ne legyünk a szeme előtt, mert ha nem lát, nem vesz észre, akkor nem köt belénk, nem fenyeget. Ennek ellenére volt, hogy beszakította az ajtót, hogy betörte az ablakot és fenyegetett, nem tudom elmondani mennyire féltem, féltünk.

– Mi volt az a pont, amikor úgy döntött, hogy vége?

– A kisebbik fiam, a közös gyermekünk azt mondta, hogy inkább elmegy intézetbe, bármit bevállal, csak el innét, 12 éves volt, én pedig ekkor kértem attól a férfitól segítséget, aki korábban felajánlotta a kórusban a segítségét. Ők jómódban éltek, volt egy üres lakásuk, egy másik városban, amit odaadtak úgy, hogy csak a rezsit kellett fizetnem.

– Mi történt ezután?

– Éjszaka menekültünk el, amikor a férjem munkában volt, hajnali 3-kor pakoltunk fel egy kis teherautóra, de nem úsztuk meg, mert valamelyik szomszéd, jóakaró, telefonált a férjemnek, aki csak azért nem tudott minket visszatartani, vagy bántani, mert ott volt egy hölgy is a családsegítőből, előtte pedig, nem mert a férjem bántalmazni engem, minket, csak fenyegetőzött.

– Ezzel le is zárult ez a kapcsolat?

– Nem teljesen, valahogy megszerezte a telefonszámomat és fenyegetett, majd csomagot is küldött, amiben egy kötél volt és egy levél, hogy jobban járok, ha felakasztom magam, mert ha ő keres meg, azt bánni fogom.

– Megkereste?

– Soha, de egy évnek el kellett telnie, mire végig aludtam egy éjszakát, állandóan azt hallucináltam, hogy valaki kopog, matat a zárral.

– Mára túl tudott lépni ezeken a nehéz éveken?

– Talán, volt egy kapcsolatom, nem ivott, de egyszer, amikor vitatkoztunk, megfogta a karom, ekkor szóltam neki, hogy véletlenül se jusson eszébe, hogy megüt. Adott egy pofont, én pedig az első kezembe kerülő tárggyal, ami egy szék volt, leütöttem, de úgy, hogy elájult. Engem többé büntetlenül nem üthet meg senki!

– Lett következménye?

– Nem, vége lett a kapcsolatnak, bár ez is következmény.

– Megváltozott?

– Határozottan! Soha többé senkinek nem hagyom magam, bizonyos fokig megkeményedtem, másrészt érzékenyebb lettem. Nem tudok megnézni olyan filmeket, ahol valakit bántanak, de volt olyan is, hogy egy ismeretlen nőt fogadtam be éjszakára, akit az utcán vert a férje.

– Önmagáért valahogy nehezebben áll ki az ember.

– Így van! Más benne élni egy bántalmazó – bántalmazott kapcsolatban, mint kívülről látni, egyszer egy barátnőm, hozzám menekült a férje elől és a férj ránk törte az ajtót. Ott álltam a küszöbön, és megmondtam a férjének, egy lépést tehet még, de az lesz az utolsó, el is kullogott.

– Margit, maga szerint sokan élnek hasonló szituációban, mint amilyenben ön is élt?

– Rengetegen!

– Mit üzenne azoknak, akik ilyen kapcsolatban szenvednek?

– Az első pofon után ki kell lépni, mert utána egyre jobban retteg az ember és egyre jobban beszűkül a világ. Nem szabad szégyellni, segítséget kell kérni mindenkitől, csak a nyilvánosság segíthet.

P. Margit 45 éves nő, aki egy bokatörés, egy kartörés, két bordatörés, sokévnyi testi és lelki bántalmazás után lépett ki a házasságból. Ma Budapesten és él, egyedül ápolja 25 éves fiát, akinek esély sincs a felépülésére. Az interjú elején megegyeztünk, hogy arccal és névvel vállalja a beszélgetést, de a végén kérte, hogy a súlyos beteg fia miatt legyen csak kezdőbetű és egy olyan fotó, ahol nem igazán felismerhető, de nem maga miatt, hanem a fia miatt, akinek életét nem akarja megnehezíteni. Mindenképpen fontosnak tartotta viszont, hogy elmondja történetét, hogy ki lehet, és ki kell lépni egy ilyen kapcsolatból, mert ennek az is lehet könnyen a vége, hogy az ember belehal a bántalmazott szerepbe. Teljes név és cím a szerkesztőségban.

Felhívom olvasóim figyelmét, hogy aki úgy érzi, van ereje, hogy vállalja nyilvánosan az életét, hogy megossza tapasztalatait másokkal, az jelentkezzen a szerkesztőség címén.

Szerző: Lang Alex
sztarklikk.hu
Facebook Hozzászólások

Hirdetés



Nem is az volt a legrosszabb, amikor ütött, hanem amikor a fejszét lóbálta
error: Content is protected !!